„- Hmm… Legeslegjobban azt élvezem, amikor az én… felerősödött képességeim segítségével megmentem valakinek az életét, aki különben meghalna. Kellemes gondolat, hogy a tudásomnak köszönhetően néhány embernek jobb élete lesz, pusztán azért, mert létezem…Néha még a fejlettebb szaglásom is hasznos diagnosztikai eszköz – szája sarka mosolyra húzódott.
Ezen rágódtam egy kicsit, miközben Carlisle végigtapogatta a karomat, nem maradt –e üvegszilánk a sebben. Aztán a táskájába kotort újabb eszközökért, és én elszántan próbáltam nem elképzelni a tűt és a cérnát.
- Nagyon keményen próbálsz jóvátenni valamit, ami nem is a te hibád – kockáztattam meg. -
Már úgy értem, egészen más lenne a helyzet, ha te akartad volna ezt az egészet! De te nem választottad ezt a létet, és mégis, annyira kell igyekezned, hogy jó légy!
- Nem hinném, hogy bármit is jóvá akarnék tenni – vetette ellen könnyedén. – Csak épp úgy vagyok vele, mint mindennel az életben: el kell döntenem, mihez kezdek az adottságaimmal.”
***
„Jacob arcán furcsa kifejezés suhant át.- Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha most hazamegyek – mondta.
Gyorsan kikászálódott a kocsiból.
- Hívj fel! – kiáltottam utána, miközben elhajtott.
Figyeltem, ahogy távolodott, és úgy láttam, legalább az autót biztosan uralja. Aztán csak bámultam az üres utcát, amikor eltűnt, és engem is enyhe rosszullét kerülgetett, de nem fizikai okokból.
***
Annyira szerettem volna, ha Jacob Black az öcsémnek születik, vér szerinti testvéremnek, hogy jogom legyen számítani rá, és mégse gyötörjön olyan lelkifurdalás, mint most. Isten a tanúm, soha nem akartam kihasználni Jacobot, de ha ennyire bánt a bűntudat, az azt jelenti, hogy mégiscsak ezt teszem.És még kevésbé akartam, hogy belém szeressen. Egy dolgot alaposan megtanultam – és ez a tudás átitatott a csontom velejéig, a fejem búbjától a sarkamig, üres mellkasom legmélyéig -, hogy a szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön.”
***
„Hozzám lépett, fölém hajolt, és dühtől égő szemmel meredt rám.- Hát őszintén sajnálom, hogy ha már így alakult, nem tudok a kedvedre való szörnyeteg lenni, Bella! Gondolom, én nem vagyok olyan nagyszerű, mint a kedvenc vérszívóid, igaz?
Talpra ugrottam, és dühösen farkasszemet néztem vele.
- Nem, nem vagy! – kiáltottam. – Nem az a lényeg, hogy mi vagy, te hülye, hanem hogy mit csinálsz!”
***
„Edward gyöngéden megszorította a derekamat.- Itt vagyok melletted… Mély lélegzetet vettem. Igaz. Edward itt van mellettem, és átölel. És amíg ez így van, bármilyen bajjal szembenézek.
Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal - miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem.”
***
„Egyetlen beszélgetés elég volt hozzá, hogy meggyőzzön. Készen álltam rá, hogy elhagyjam Mariát, és némileg megkönnyebbültem, hogy mégsem kell megölnöm. A társa voltam, olyan sokáig éltünk egymás mellett, mint Carlisle és Edward, bár a mi kapcsolatunk korántsem volt ilyen erős. Ha az életed csupa harc és vérrontás, akkor csak vékony szálak kötnek másokhoz, és ezeket a szálakat könnyű elszakítani. Úgy hagytam ott Mariát és korábbi életemet, hogy hátra se nézem.”***
- Kevés író képes ütős párbeszédeket adni a karaktereinek. És még kevesebb van olyan aki olyat ír, ami letablóz és pár szempillantás előtt úgy felrajzolja előtted az egész életét... Stephenienak néha sikerült. Máskor, pedig üres, önismétlő fecsegés zajlik 100 meg 100 oldalon keresztül. De mielőtt még elfelejtem, hogy nem könyv kritikát kezdtem el írni visszakanyarodok picit a választott medrembe.
Nézte valaki a Dr. House (House M.D.) sorozatot az elejétől? Annak az első évadjaiban voltak rendkívül jó párbeszédek, monológok. Hihetetlenül jók!Pl: „Beteg:- Csak méltósággal szeretnék meghalni!
House: - Olyasmi nem létezik. A testünk leépül olykor kilencven éves korunkban, olykor születésünk előtt. De mindig bekövetkezik és sosincs benne méltóság. Tök mindegy hogy tud –e járni, vagy ki tudja –e törölni a fenekét; mindig ronda. Mindig. Méltósággal csak élni lehet.”
(1x1 Pilot)
Lehet, hogy bőrére nyújtom a mákos rétest, ám szerintem ezek a kis apróságok általában a minőség fok mérői. Végtére is örülök, hogy rátaláltam újból erre a Meyer szösszenetre. A Carlisle féle párbeszéd abban a szövegkörnyezetben mindenképp zseniális. Rendben, szerintem ennyi volt ebben a témában. Köszi az olvasást, üdv. :-D
