Művészettörténet érettségi írásbeli részénél lényegében ez, a megadott-központi képanyag lista. Minden művészeteket tanuló és "művészet" iránt érdeklődő embernek ajánlom. Kevés helyen található ilyen pontos képanyag. A képekhez tartozik egy szöveges dokumentum is melyben a képek pontos kormeghatározás szerint vannak felsorolva.
Megadott Művtöri képanyag listát már több helyen is láttam. De kompletten, képekkel Neten idáig nem találkoztam vele. Az egyik tanárom viszont volt kedves, úgy két éve és adott egy CD-t, ezen rajta vannak korszakok szerint a képek. Ezt a tartalmat nem rég töltöttem fel. A 2 rar csomag nincs jelszóval védve. Kellemes képnézegetést és ""művészet-tanulást"" kívánok! :D
/Edit: Látom ez volt a legnépszerűbb posztom a rossz linkek ellenére is XD A letöltési oldal linkjei ellenőrizve és módosítva - 2011 07 23. - , továbbra is jó nézelődést.
Álmodni olyan, mint bemenni egy éjjel-nappali boltba, reggel hatkor és venni két kiflit, három huszonnégy karátos arany ékszert és tíz darab LSD tablettát. Két forint, ötven fillérért. Úgy értem álom-állapotban is érzékelés történik. És sokszor megdöbbentő, hogy milyen háttér-tudással rendelkezünk államállapotban. Erre jó az előző példa: a boltban való vásárlás könnyedségével megnyithatjuk az utca egyik tűzcsapját, és tudjuk – már előre –, hogy méz fog belőle csöpögni. De természetesen, így van ez a rémisztő dolgokkal is. S a mátrix világban, melyben álombeli testünkkel mozgunk, mintha egy mozi teremben ülnénk. Csak épp ebben a moziban, a mi szemünkből jönnek a vetítő sugarak a vászonra, a vászonról pedig egyidejűleg jöhet a szemünkbe egy második – az előzőtől – teljesen független anyag. Emellett, pedig ott van még a mozi-belseje is, mely szintén élhet külön életet. Így tehát a mozin kívüli világ lenne a „hétköznapi” / nappali világ? Vagy ez csak egy megállapodás? Ez az őrült mozi megy mindvégig. Csak ezt nappal nem vehetjük észre, mert annyira leszűkítjük képzeletünk, érzékeink, képességeink. Este viszont, egy mélyebb álom állapotban a sakktáblával szabadabban kísérletezhetünk. A paraszttal léphetünk királynőként, a bástya erejével… Az energia, mellyel nem foglalkozunk hirtelen játékszerré válik és várakat, világokat húzhatunk föl pillanatnyi szeszélyeink szerint. Tegnap este volt egy őrült álmom. Egy megszemélyesített személytelen „valami” öltött képet előttem. Leginkább a Csongor és Tündéből ismert Mirigyre, a boszorkára hasonlított. De rengeteg dologból állt össze még. Több mindenből táplálkozott és rám támadt. Föl kellett ébrednem, olyan erővel kergetett ki, ahová épp csak „beléptem”. Egyszerre táplálkozott az én alvilágomból is és valami nagyon fénytelenből. Olyan, amit le kell bontani, ha közel került hozzád. Ha pedig távol vagy tőle, mindenképp kerülnöd muszáj. Csöppet sem nevezhetőek tudatos álmoknak, amik a tegnap este jöttek. – Vagy én mentem hozzájuk? – De ezeknél éreztem, – Lehet mindig érzem ezt, minden egyes álmodásnál, csak legtöbbször az érzet odaát marad, s nem tudom ébrenléti szakaszokba áthozni – Éreztem azt a mélységet, összerendezettséget, mely mozgatja a világokat. Az álom-világot mindenképp. Olyan érzékelés ez, mintha az ember fejét egy hatalmas internetkábelhez kötnék és ezáltal mindenről tudomása lenne, amit csak szeretne. Megtudhatja hány hajszála van az összes embernek együtt véve – ÉS! Hogy milyen hajszálként élni. Igen, a legkisebb elemi részecskét is sajátjává tudja tenni, formálni, egyetemes tudás birtokához tud jutni. Ő maga válik egyetemes tudássá. Mert ő maga is lesz minden. Egy tudat, „mindenek felett” és a mindenséggel kéz a kézben.
- Ne haragudjék – mondta Rochard, nevetéssel küzdve. – Nem magát nevetem ki, hanem a helyzetet. Egy tréfás történetet juttat eszembe. Megengedi, hogy elmeséljem?
- Tessék! – Bahr csupa gyanakvás volt.
- Huang-Ho, a Sárga Folyam mellett San-si tartományban élt egyszer egy Hui-sen nevű okos írástudó kínai. Annyira okos és furfangos volt, hogy messze földről eljártak a gyékénye köré, hallgatni végeláthatatlan szócsatáját egy szelíd öreg pappal. Évek óta folyt a vita közöttük arról, hogy vannak-e szellemek. A pap azt állította, hogy vannak, s nem volt hatásosabb érve rá, mint az, hogy látja őket és beszél velük. Hui-sen viszont éppen 777 változatban bizonyította, hogy szellemek nincsenek. Aki látja őket, az beteg, vagy mámoros, aki beszél velük, saját magával motyog esztelen párbeszédet. Üres a levegő, üres az ég, csak a sírok vannak tele porladó testekkel. A szellem: az ember, s ha meghal, befejezett mindent.
Az öreg pap szelíd érveit tojáshéjként roppantotta össze, s ha mások álltak elő támogatására, azokat is kivégezte. Nem hagyott egyetlen rést, egyetlen lehetőséget, amelyen át egy porszemnyi, apró szellem világra bújhatott volna. Legyőzhetetlen volt. Az öreg pap megsokalltavégre a meddő vitát, és egy napon otthagyta Hui-sent azzal, hogy ő már nem elég erős és egészséges a vitatkozáshoz, majd küld valakit, aki jobb érveket tud nála.
Hui-sen pedig egyedül maradt egy csomó kibeszéletlen szóval, mert ahogy kinyitotta a száját, az emberek meghátráltak, annyira féltek tőle.
Egy este, mikor lefekvéshez készülődött – kielégületlenül és nyughatatlanul, hiszen napok óta nem volt kivel vitatkoznia - , észrevette, hogy szobájának másik gyékényén ül valaki. Sötét bőrű, sovány, kopasz ember volt, fehér lepelbe burkolva. Elcsodálkozott. Nem hallotta és nem látta bejönni. Bosszankodni kezdett az idegen neveletlenségén, de mielőtt rendreutasíthatta volna, az mély, rekedt hangján megszólalt:
- Én vagyok az, akit várt. Egy barátom küldött, hogy meggyőzzem az igazáról. Hallom, nem hisz a szellemekben…
- De nem ám! – Tört ki Hui-senből felszabadultan, mohó örömmel. Minden egyebet elfelejtett. Már szerette ezt a fehér köntösű, hórihorgas lényt a másik gyékényen, és a világ minden kincséért el nem engedte volna. Beszélni kezdett: elsöprő erővel, megállíthatatlanul, csúfondárosan, mulatságosan. Cáfolt és állított, bizonyított és leszögezett anélkül, hogy a másik szóra nyithatta volna a száját.
Valahányszor lélegzetet vett, hogy mondjon valamit, Hui-sen tiltón felemelte a kezét: „Várjon, tudom, mit akar mondani! Ne fáradjon!”, és gyorsan, emelt hangon elsorolta a másik minden lehetséges érvét, azután ízekre szedte, és megölte. A jövevény egyre komorabb, nyugtalanabb lett. Egyre gyakrabban nyitotta ki a száját, de Hui-sen mindig legázolta, mielőtt egyetlen hangot kinyöghetett volna. Így érkezett el a hajnal. Az ablakon át gyöngéd, ezüstös fények nyúltak be a szobába, s kívül, az udvaron megszólalt egy kakas. Az idegen türelmét vesztve felugrott, és félbeszakította Hui-sen szóáradatát:
- Hallgasson el végre, szerencsétlen! – hangja mélyen döngött és morajlott, hogy Hui-sen apró háza alapjában megreszketett tőle.
- Persze, hogy nem tudom megcáfolni a maga átkozott okoskodását! Amit mond, az úgy hangzik, mintha igaz volna, mégis hazugság, mert igenis vannak szellemek, a mindenit neki, hiszen én magam is szellem vagyok! – Azzal dühösen szétoszlott, és eltűnt Hui-sen sértődött szeme előtt."
Részlet Szepes Mária - A vörös oroszlán - című könyvéből
Járok a járdán, az út mentén. Köröttem emberek, órámra nézek és erősebben kopog a cipőm. Nézem a többit, akik egybe olvadnak. Nemrég szálltam le a buszról, így azon vagyok, hogy el kerüljem azokat, akik a két ajtó nyitás közzé még be akarnak csusszanni.
- Szia!
- Valaki rám köszönt. Nem tudom ki volt. Várjunk! Lehet, hogy csak felém köszönt. De nem, eszembe sem jut hátrafordulni. Én előre megyek, az a nő pedig már a múlt. És ráadásul ellenkező irányba sétál. Tehát nincs semmi közöm hozzá! Ló sziromnyi se!
Szerda délután ünnepélyes keretek között átadták a Széchenyi-negyedben az új ötszintes pokolházat, amelyben 333 pokolhellyel várják a belvárosban élőket, és az arra közlekedőket.
