- Ne haragudjék – mondta Rochard, nevetéssel küzdve. – Nem magát nevetem ki, hanem a helyzetet. Egy tréfás történetet juttat eszembe. Megengedi, hogy elmeséljem?
- Tessék! – Bahr csupa gyanakvás volt.
- Huang-Ho, a Sárga Folyam mellett San-si tartományban élt egyszer egy Hui-sen nevű okos írástudó kínai. Annyira okos és furfangos volt, hogy messze földről eljártak a gyékénye köré, hallgatni végeláthatatlan szócsatáját egy szelíd öreg pappal. Évek óta folyt a vita közöttük arról, hogy vannak-e szellemek. A pap azt állította, hogy vannak, s nem volt hatásosabb érve rá, mint az, hogy látja őket és beszél velük. Hui-sen viszont éppen 777 változatban bizonyította, hogy szellemek nincsenek. Aki látja őket, az beteg, vagy mámoros, aki beszél velük, saját magával motyog esztelen párbeszédet. Üres a levegő, üres az ég, csak a sírok vannak tele porladó testekkel. A szellem: az ember, s ha meghal, befejezett mindent.
Az öreg pap szelíd érveit tojáshéjként roppantotta össze, s ha mások álltak elő támogatására, azokat is kivégezte. Nem hagyott egyetlen rést, egyetlen lehetőséget, amelyen át egy porszemnyi, apró szellem világra bújhatott volna. Legyőzhetetlen volt. Az öreg pap megsokallta végre a meddő vitát, és egy napon otthagyta Hui-sent azzal, hogy ő már nem elég erős és egészséges a vitatkozáshoz, majd küld valakit, aki jobb érveket tud nála.
Hui-sen pedig egyedül maradt egy csomó kibeszéletlen szóval, mert ahogy kinyitotta a száját, az emberek meghátráltak, annyira féltek tőle.
Egy este, mikor lefekvéshez készülődött – kielégületlenül és nyughatatlanul, hiszen napok óta nem volt kivel vitatkoznia - , észrevette, hogy szobájának másik gyékényén ül valaki. Sötét bőrű, sovány, kopasz ember volt, fehér lepelbe burkolva. Elcsodálkozott. Nem hallotta és nem látta bejönni. Bosszankodni kezdett az idegen neveletlenségén, de mielőtt rendreutasíthatta volna, az mély, rekedt hangján megszólalt:
- Én vagyok az, akit várt. Egy barátom küldött, hogy meggyőzzem az igazáról. Hallom, nem hisz a szellemekben…
- De nem ám! – Tört ki Hui-senből felszabadultan, mohó örömmel. Minden egyebet elfelejtett. Már szerette ezt a fehér köntösű, hórihorgas lényt a másik gyékényen, és a világ minden kincséért el nem engedte volna. Beszélni kezdett: elsöprő erővel, megállíthatatlanul, csúfondárosan, mulatságosan. Cáfolt és állított, bizonyított és leszögezett anélkül, hogy a másik szóra nyithatta volna a száját.
Valahányszor lélegzetet vett, hogy mondjon valamit, Hui-sen tiltón felemelte a kezét: „Várjon, tudom, mit akar mondani! Ne fáradjon!”, és gyorsan, emelt hangon elsorolta a másik minden lehetséges érvét, azután ízekre szedte, és megölte. A jövevény egyre komorabb, nyugtalanabb lett. Egyre gyakrabban nyitotta ki a száját, de Hui-sen mindig legázolta, mielőtt egyetlen hangot kinyöghetett volna. Így érkezett el a hajnal. Az ablakon át gyöngéd, ezüstös fények nyúltak be a szobába, s kívül, az udvaron megszólalt egy kakas. Az idegen türelmét vesztve felugrott, és félbeszakította Hui-sen szóáradatát:
- Hallgasson el végre, szerencsétlen! – hangja mélyen döngött és morajlott, hogy Hui-sen apró háza alapjában megreszketett tőle.
- Persze, hogy nem tudom megcáfolni a maga átkozott okoskodását! Amit mond, az úgy hangzik, mintha igaz volna, mégis hazugság, mert igenis vannak szellemek, a mindenit neki, hiszen én magam is szellem vagyok! – Azzal dühösen szétoszlott, és eltűnt Hui-sen sértődött szeme előtt."
Részlet Szepes Mária - A vörös oroszlán - című könyvéből
