"- Ma este valami fontosat kell megtanulnod, Cornelius. Senki sem lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni, és csakis befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, oda hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit, s az olyan próféta menthetetlenül nevetséges futóbolonddá válik, aki köveknek prédikálja az Igét." /Szepes Mária - A vörös oroszlán
Sokan vagyunk és még mindig nem elegen. Mármint itt a Földön, ahol úgy néz ki a szenvedésekre és a tudatlanságra továbbra is szükség van. Ki kell gyógyulni abból, ami már nem méltó hozzánk; az örülni, szeretni, érteni tudás képességéért melyet rajtunk áll mikor szerzünk meg.
Nincs halál, s életünk végtelen folyamán rengeteg lélekkel találkozunk. Ne lett volna legalább egy olyan pillanatunk életünk során, mikor az utcákat járva valamiért sokat bámultunk egy adott embert a tömegben. Távoli lelkek ezek a sorstársaink, letűnt korokban ismeretséget - karmát - kötöttünk. A "már látott" földöntúli érzése kerít hatalmába ilyenkor. Ugyanis bizton állítjuk; mióta megszülettünk nem láttuk még ezt a nőt/férfit magunk előtt. Mégsem tudunk szabadulni az elhallgathatatlan érzelmek szorításából; a párhuzamos vagy már letűnt életek mégis léteznek, a hit pedig a "már látott" érzés tudatos fényében értelmét veszti, mert minden misztikum kezeink közt ölt testet.
Kemény dió az emberekkel való kapcsolat. Be kell ismernem visszahúzódó típus vagyok, s ezáltal nekem is megvannak a magam konfliktusai. - Na püff kinek nem? - Mindenki magával harcol s nincs más ellenség távol saját közepünktől. Amennyiben mégis kedvenc ellenségeinket - a többi embert - megtaláljuk és elbeszélgetünk velük különös tapasztalatokat gyűjthetünk. Legfőbb igazság, melyet azonnal meg kéne látnunk, hogy noha egy ugyanazon anyagból-vagy anyagtalanból jöttünk mégse vagyunk egyenlőek.
Komoly erőfeszítéseket tesznek a minket alkotó sokdimenziós erők, hogy kreatív és bonyolult teremtést folytassunk. Kreativitásunk, pedig gyakorta az őrültek anyagba feledkezésébe csap át. Minden egyes lélek máshogy dönt, ahogy a folyófelszínén sincs két megegyező fodor. S a különféle döntések végtelen lavinákat mozgatnak. Más és más tudati szinten élő emberek futnak össze rengetegszer. Az elemek ilyen találkozása, ütközése teszi lehetővé azt a komplexitást, mely már képtelen önmagát uralni, összefogni. Egy halk Logosz maradt mindössze, az is csak azért hogy a főbb darabok illeszkedjenek. Ilyen közegben történik a felvilágosultak által "fejlődésnek" nevezett szánalmas önáltatás is.A mi nap már másodszorra beszélgettem egy közeli lélekkel, bizonyos Emoto úr felfedezéséről. A vízről, az élet hordozó anyagáról szóló dolgokról esett szó. S rá kellett jönnöm ezt az embert, akivel beszéltem az ilyen dolgok képtelenek kicsit is szabadabb gondolkodásra késztetni. Hiába nézi a csodálatos kristályok fotóit, ha szemtől szembe, készülékek nélkül is látna felrobbanni orcája előtt egy csillagott, akkor is csak az unalomba meredne egész lénye. Szepes Mária szavaival élve ősi misztériumot láttam megelevenedni, mely nem váltott ki belőlem se haragot, se megbánást, sem pedig szánalmat vagy akármely beidegződött érzelmet.
Olyannak láttam az ismerős lelket, mint bárkit. Formába öntött forma nélküli Ő is, nincs benne így tehát semmi "egyedi", mindössze küldetése van a Földön. Tapasztalatot szerez és nekem semmi jogom -sem lehetőségem- sincs, hogy választott útjába bele piszkítsak. Rengeteg dolgot megoszthatunk, cserélhetünk, közösen formálhatunk; az utat viszont mégis egyedül járjuk.
[P.S.: Képkeresés közben ezt adta ki valahol a google: "A víz ingyenes minden állat számára." Úgy gondolom az ilyen kis puzzle darabkák is csak helyeselnek. Aki nem csak néz hanem lát is megpillanthatja a Világ összes csodáját és mivel a víz ingyenes nincs gond, soha. A keresés addig tart míg, véget ér. S mivel az idő káprázat, miért ne érnénk rá a leghajmeresztőbb kalandokra is? :) ]
A Varjú Crow A holló pedig raven Crow a fehér, az embernek segít Raven viszont... nos ő éj setét.
Egyik kedvenc zenekarom az Omnia, ők pedig Edgar Allen Poe művét saját kelta -zene- világukra jellemző módon előadják. Hallgatva a Raven-t fölkutattam a vers eredeti angol iratát, majd magyar fordítást kerestem hozzá. És megdöbbentő dologra jöttem rá!
A fordítás elkerülhetetlen, ez egy alaptétel. Ha valakivel - akár csak saját magunkkal - kommunikálunk, az anyag különféle átalakulásokon megy keresztül. Egyetlen forma sem örökkévaló mondják a tanítások, ha pedig irodalmi-szellemi műről van szó akkor már tudom elég megnézni a E. A. Poe versét. Melyet egyébként direkt erre írtak a romantika ideájának fényében; hogy mindenki el tudja olvasni egy tea mellett és aztán ...aztán a megjelenő képekről beszéljenek.
Rövidre vágva a sztorit; a számtalan értelmezésen túl sok nyelvre lefordították a Raven-t. Köztük anyanyelvünkre is. Leghitelesebbnek - vagy az egyetlen hitelesnek? - Tóth Árpád fordítását tartom. A többi - Kosztolányi, Lévay, Babits stb... - Tóth Árpád mellett gyerekes viccnek tűnik. Ugyanis nála költőiség és a pontos fordításra való törekvés összhangban van. (Gyerkőc vagyok, s nem irodalmár. Ez szubjektív, mégis talán közel van a reálishoz.) ->Ezen<- oldalon 9 különféle fordítást lelhetünk. Megnézhetjük az értelmezések sokszínűségét. Egy kedvenc példa; ahogy azt megírták: Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!' fordítás Tóth A. -nál: Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..." Radó fordítás: Lesz-e, `lesz-e` ír szivemre? mondd, ne kínozz annyira!" Lévay fordítás: Majd `ott` gileádi balzsam, oh mondd, oh mondd, ugye vár?" - Furcsa ugye? Nos az nem baj, hogy az "I implore" kifejezést mindenki saját íze szerint használja - adott kereteken belül - de hogy ennyire elsiklanak helység nevek és egyébb fontos dolgok felett... na ez, ez picit engem bánt.
Illetve OK nem, ezért kezdtem el írni a szavakat főként. Hanem , mivel ezen hiányos fordításokat aztán könyvekben, -egyesek a ma divatos blogokban :D - fölhasználhatja bárki. - Akkor Tóth Árpi az etalon? - Nekem igen, noha tökéletes fordítás nincs. Ő is írhatott volna sok mindent helyesebben. De lefogadom, hogy az meg a költői kifejezés/szépség rovására ment volna. Summa summárum azt használjuk általában, ami a legközelebbi polcon van és nem azt, ami a legtöbbet adhat. Ítélkezés nélkül itt van felváltva egymás mellett és alatt az angol és Tóth Árpád fordításában Mr. (Eric D) "Raven".
The Raven
Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary, Over many a quaint and curious volume of forgotten lore, While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping, As of some one gently rapping, rapping at my chamber door. `'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door - Only this, and nothing more.'
Ah, distinctly I remember it was in the bleak December, And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor. Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore - For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore - Nameless here for evermore.
And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before; So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating `'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door - Some late visitor entreating entrance at my chamber door; - This it is, and nothing more,'
Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer, `Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore; But the fact is I was napping, and so gently you came rapping, And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door, That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; - Darkness there, and nothing more.
Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing, Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before But the silence was unbroken, and the darkness gave no token, And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!' This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!' Merely this and nothing more.
Back into the chamber turning, all my soul within me burning, Soon again I heard a tapping somewhat louder than before. `Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice; Let me see then, what thereat is, and this mystery explore - Let my heart be still a moment and this mystery explore; - 'Tis the wind and nothing more!'
Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter, In there stepped a stately raven of the saintly days of yore. Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he; But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door - Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door - Perched, and sat, and nothing more.
Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wore, `Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven. Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore - Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!' Quoth the raven, `Nevermore.'
Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly, Though its answer little meaning - little relevancy bore; For we cannot help agreeing that no living human being Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door - Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door, With such name as `Nevermore.'
But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only, That one word, as if his soul in that one word he did outpour. Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered - Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before - On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before.' Then the bird said, `Nevermore.'
Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken, `Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store, Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster Followed fast and followed faster till his songs one burden bore - Till the dirges of his hope that melancholy burden bore Of "Never-nevermore."'
But the raven still beguiling all my sad soul into smiling, Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door; Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore - What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore Meant in croaking `Nevermore.'
This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core; This and more I sat divining, with my head at ease reclining On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er, But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er, She shall press, ah, nevermore!
Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor. `Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore! Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!' Quoth the raven, `Nevermore.'
`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! - Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore, Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted - On this home by horror haunted - tell me truly, I implore - Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!' Quoth the raven, `Nevermore.'
`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! By that Heaven that bends above us - by that God we both adore - Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn, It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore - Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?' Quoth the raven, `Nevermore.'
`Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting - `Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore! Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken! Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door! Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!' Quoth the raven, `Nevermore.'
And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting On the pallid bust of Pallas just above my chamber door; And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming, And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor; And my soul from out that shadow that lies floating on the floor Shall be lifted - nevermore!
Igazából mindkét szöveg csak szöveg. Ugyanis nem gyullad mindenhol. Ahogy egy fórumozó fogalmazta volt.: "A mindenütt gyulladó gyufa meggyújtásához nem árt érdes felületet használni (a gyufásdoboznak is csak az érdesített oldalán gyullad be). A mozdulat elvileg ugyanaz, én egy kicsit hosszabban szoktam végighúzni a felületen, mert olyankor fejlődik annyi hő (W=F*s, ha kicsi a F, mert sima a felület, muszáj növelni az s-et), hogy be tud gyulladni." A Svéd-gyufa nagyszerű már-már öngyulladásig elmenő terméke ragadott meg. Aminek elején egy nagyon tetszetős kép van. Festmény? Rajz? Mindkettő lehet, a válasz úgy is mindegy. Egyszerűen szép, van benne valami lágy romantika. Leírást nem találtam a képről, még az is elképzelhető, hogy magyar művész alkotása. Lovasok vágtáznak a pusztán, talán épp egy gázlón szelnek át. Dinamikus jobbról-balra haladó téma, mely meg fagyott az időben. A lovasok meg lehet, hogy egy vad ménest fognak be. Abból gondolom, hogy az a két ló, melyeket megülnek szépen fel vannak szerszámozva, ahogy kell. A köröttük rohanó állatok, különösképp a teljes alakos vadságot, természetességet sugároz. Persze meg lehet hogy nem pont így van... Nem értek a lovakhoz, ők se hozzám... S hogy mi ez a 3 kép? - azontúl, hogy egy gyufásdoboz elején találtam, majd be szkenneltem? Nos az első a "magazin", a második a "színes dokumentum", harmadik a "színes fénykép" opcióval lett szkennelve. Jó próba volt arra, hogy a nyomtató/fényet másoló gépezetem mit és hogy tud teljesíteni.
Szentimentálissá válok olykor, a jelesebb események, alkalmak előtt.
Ilyen hangulatban születnek hasonló sorok:
-->
Emlékszem a Holdra. Fényében csúf játéknak látszott életünk.
Ezernyi arcával minden bajunkon ravaszul kacagott.
Végtelen, űrben lakozó szelleme többször halt meg,
S született, mint ahány lélekkel Charon parolát váltott. <--Nem vers, nem annak íródott. Egyszerűen csak ballagtam haza éjfél tájt, a növő Hold pedig magához vonzotta tekintetem. Pusztán csak érzést hívatott megfogalmazni. Olyan ez, mint mikor sziklaomlás előtt valakiben megkondul a vészharang. A semmiből jött, valamit súg a rideg szellő. Elpárolog, de ha túl éltük a sziklák görgetegét – amit nyugodtan felcserélhetünk az élmény és a felejtés szavainkra is. – nos akkor írjuk le az élményt.
Esetlenül, még rá-rá pillantgatva távoli körvonalaira.
A mi nap már másodszorra beszélgettem egy közeli lélekkel, bizonyos Emoto úr felfedezéséről. A vízről, az élet hordozó anyagáról szóló dolgokról esett szó. S rá kellett jönnöm ezt az embert, akivel beszéltem az ilyen dolgok képtelenek kicsit is szabadabb gondolkodásra késztetni. Hiába nézi a csodálatos kristályok fotóit, ha szemtől szembe, készülékek nélkül is látna felrobbanni orcája előtt egy csillagott, akkor is csak az unalomba meredne egész lénye.
