Magyar szemmel a párhuzamokat és az igazságokat elég könnyű észrevenni... Egy amerikai és japán kommandós katona beszélget egymásközt a Japán nemzetről:
"(...)
- Nagyon balhés mostanában a
kábszer?
- Egyre balhésabb. Jól jelzi, mi
folyik errefelé mostanában. Nézzünk szembe a tényekkel, Dick: lassanként
elveszítjük az eredeti arcunkat, olyanná alakulunk, mint a többi nyugati állam,
és ezzel szépen begyűrűzik a kábítószer és a munkanélküliség is… meg az egész
mindenség.
- Ugyan már, Toso… Nem reagálod túl
egy kicsit azt a két-három gyorsétkezdét, az angolparkot meg azt a néhány
Elvis-CD-t?
- Itt most nem csak a Ginza téri
McDonaldsról vagy a naritai Disneylandről van szó. És nem is csak a rock and
rollról, a Levisekről meg az ötvenes évek stílusát majmoló klubokról. Ez
mélyebb ennél. Veszélyesebb.
- Túlliheged, Toso.
- Lehet, hogy épp most jött el a
túllihegés ideje.
Nézd,
Dick… Mi évszázadokon át elszigetelten, elégedetten éltünk, egységesek voltunk.
Most meg? Szuperhatalommá váltunk. És nem vagyok biztos benne, hogy ez jó
nekünk. A japán társadalom olyan, mint a szivacs… és az utóbb időben nagyon sok
rossz dolgot szívott fel.
- Ez máshol is így van.
- Lehet, de engem most csak Japán
érdekel.
- Te is teljesen elnyugatiasodtál.
- Igen… Viszont én klasszikus japán
kultúrában is megmártóztam. Japán filozófiából és történelemből diplomáztam a
Kiotói Egyetemen. Hetente kétszer még ma is tanulom a kendót és más
harcművészeteket. Ezek azok a dolgok, amelyek hatására kezdtem másként nézni a
világot. Bizonyos vonatkozásokban kénytelenek vagyunk a Nyugathoz idomulni…
például az én szakmámban. Más dolgokban viszont… Szerintem jó néhány területen
vissza kellene forgatnunk az idő kerekét.
És mindezt egy olyan ember mondja,
aki Amerikában tanulta a jogot? Nem akartam hinni a fülemnek. – Toso…
- Még itt , az egységen belül is
változóban vannak a dolgok. Az embereim tizenkét órás műszakokat teljesítenek,
hetente hatszor. A kormány meg most azt mondja, hogy heti két szabadnapot kell
adnom nekik, és naponta legfeljebb tíz órát dolgozhatnak.
Ez az én fülemnek még mindig úgy
hangzott, mint a rabszolgatartás. – Na és miért olyan nagy baj ez?
- Mert a japánságuk rovására megy –
felelte Toso.
- A mijükre?
- A japánságukéra. Az erkölcsi
tartásukra. Pont azt a valamit roncsolja, ami miatt különbözünk az összes többi
nemzettől.
- Toso…
- Te gajdzsin vagy. – Toso arcán szomorkás mosoly suhant át. – Te ezt
nem értheted. – A szívére tette a kezét. – Ez itt lakik bent. Ez a mi lelkünk
kulcsa. – Arca ismét maszkká merevült. (...)"
Részlet Richard Marcinko - Tűzvonal (Red Cell) könyvéből (Minden jog a JLX kiadóé).
A könyv a 90-es évek elején íródott. "Érdekessége", hogy azóta már japánban is (!) megjelent a hajléktalanság fogalma (még a természeti csapások előtt) és sok más lelki, berendezkedésbeli romlás.
