Szentimentálissá válok olykor, a jelesebb események, alkalmak előtt.
Ilyen hangulatban születnek hasonló sorok:
-->
Emlékszem a Holdra. Fényében csúf játéknak látszott életünk.
Ezernyi arcával minden bajunkon ravaszul kacagott.
Végtelen, űrben lakozó szelleme többször halt meg,
S született, mint ahány lélekkel Charon parolát váltott. <--
Nem vers, nem annak íródott. Egyszerűen csak ballagtam haza éjfél tájt, a növő Hold pedig magához vonzotta tekintetem. Pusztán csak érzést hívatott megfogalmazni. Olyan ez, mint mikor sziklaomlás előtt valakiben megkondul a vészharang. A semmiből jött, valamit súg a rideg szellő. Elpárolog, de ha túl éltük a sziklák görgetegét – amit nyugodtan felcserélhetünk az élmény és a felejtés szavainkra is. – nos akkor írjuk le az élményt.
Esetlenül, még rá-rá pillantgatva távoli körvonalaira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése