Sátrazás

Már hetek (hónapok?) óta kimennék a vadonba és akár hetekig is kint lennék mindentől távol. Ha nem is napokig, de legalább egy éjszakát mindenképp sátorban szeretnék tölteni.

Kiválasztani egy helyet, ahol elidőzhetek két hosszú séta közt. Talán tüzet is gyújtani, tűzgyújtáshoz szárazfát gyűjteni, szalonnázni és közben figyelni a Csillagokat. Beszívni a nyár utolsó elmaradhatatlan búcsúzó szavait.

Ezt érzem pillanatnyilag sok más ki nem mondott érzések mellett. S hogy eddig miért nem mentem ki a „vadonba” a sátrammal, csak úgy? Munka, személyes kapcsolatok, vagy egyéb dolgok akadályoztak volna? Felettébb jó kérdések, a válaszokat meg hagyom más napra. Mindenesetre az biztos, hogy a menni akarás és véletlen egybeesések is kínoznak. Múlt héten egy a magyarság régi életmódjával (népvándorlás, jurtai életmóddal) kapcsolatos filmsorozat került elém, most pedig Ben Canales fotói. Mit tehetek ezek után? Beismerem, hogy tényleg sátrat kéne „bontani” és megindulni. Érdekes szinonimák ezek, szinonimák életem más területeire, történéseire. Például tudom, hogy nem elég egyszerűen kimozdulnom – ha én kimozdulok, akkor szükségszerűen mindig a végtelen felé is mozdulok.

No de elég is a személyes okoskodásból, következzenek Ben Canales fotói és szabad fordításban egy idézet az oldaláról. Derűs estét és csillagos szép álmokat mindenkinek!


„A táborozás hihetetlen bónusza a csillagok alatt alvás.
Szeretem elvinni a sátrat különböző helyekre és benne aludni.
Egy helynek a részének érzem magam. Benne, de azt nem véglegesen megváltoztatva.
Csak tovahaladva, élvezve amit az nyújtani tud.
A sátor képei a csillagokkal szintén fontosak számomra, mindez többről szól,
mint a szúnyogok távoltartásáról. Ez az én távoli otthonom az otthonomtól.”